Fény jelent meg a vonat ablakain kívül. Mozgott. Ellenkező irányba, mint ahogy mi utaztunk. Nem. A fény nem mozdult. Csak mi mentünk. Aztán egyre több fény tett így. Aztán volt, ami nem arra mozgott, mint a többi, kezdett kaotikussá válni az élmény. Egyre több világító kis pont. Aztán új zajok a vonat zakatolásán kívül. Végre megérkeztünk a fővárosba.
Az elképesztően értelmetlen bevezető után leszálltunk a vonatról és az aznapi kanapé felé vettük az irányt. Bár este nyolc körül érkeztünk meg, ergo sötét volt és havas volt minden, a város egy sokkal kellemesebb első benyomással indult, mint Kaunas. Nem minden olyan szürke, vannak magasabb épületek, amik kicsit a pestiekre is emlékeztetnek. A sör még mindig olcsó volt, a boltban a reklámok előtt népzenei szignált játszottak és számos bár és klub is volt a forgalmasabb utak mentén. Ez a város él!
A lakásban egy srác és a barátnője várt ránk, utóbbi az egyszerűség kedvéért azt mondta, hívhatjuk Sky-nak (ejtsd: szkáj = ég). Kis vacsora közben beszélgettünk, megpróbáltunk pár infót kiszedni belőlük a litvánokról és Vilniusról, így például kiderült, hogy a város lakossága elég kevert, sok a lengyel és az orosz is és gyakorlatilag lehetetlen olyan litvánt találni, akinek már a nagyszülei is a fővárosban éltek. Na, ezért utálják egymást Kaunasszal, ahol szinte mindenki tősgyökeres litván.
Pihenés helyett egy klubba indultunk. Közben egy domb tetejéről megcsodáltuk az éjszakai tájat és a felhőkarcolókat. (Bizony, talán nincsenek félmillióan sem, de van felhőkarcolójuk!) A klub egy saját söreit főző hely, ami péntek este nagyon tömött volt az emberektől, viszont nagyon finom és különleges italokkal hűsíthettük magunkat. A zene pedig pont olyan volt, mint amilyenre vágytam: bulizós rock és drum and bass. Keveredtünk a népekkel, beszélgettünk sok emberrel, majd összefutottunk tamperei ismerőseinkkel is, akikkel amúgy egy járaton utaztunk a két ország között. A meglepődés után gyorsan lebeszéltük őket arról, hogy hosszú napokat töltsenek el Kaunasban, majd tovább álltunk.
Sikerült összehaverkodni egy lány társasággal is, akik születésnapot ünnepeltek, és legalább kettejük beszélt egy kicsit angolul. Elég kedvesek voltak, még meg is kínáltak egy kis ropogtatnivalóval, amit ők is fogyasztottak. Az egyiknek borzalmas íze volt, nem is tudom, hogy miből készítették, valami sós süteményféleség lehetett, Kirill is hasonló véleménnyel volt róla. Aztán volt valami apróra vágott dolog is, egy földimogyoró méretű snack, amit ajánlottak. Bedobtam egyet a számba, majd elkezdtem rágni. Nem volt ez könnyű művelet, ugyanis porcos állaga volt. Gyorsan rá is kérdeztem, hogy ez mi. A lány kedvesen elmagyarázta, hogy egy malac fülének egy darabját rágom épp. Már értettem, hogy miért ilyen szokatlan az állaga. Pont olyan, mintha egy fület rágnék, a keményebb részét. Borzasztó utóízzel, érzéssel, állaggal, kedvvel, gondolatokkal fűszerezve. Disznófül? Ááááá! Soha többet, nem, soha, soha soha!
A házigazdánk haverjainál kötöttünk ki később. Utópartiként emlegetett dologba kezdtünk. A szép utcáról lepattant lépcsőházba léptünk és egészen a tetőtérig mentünk fel. Pár srác lakik ott a tető egyik felében, ami nincs igazán se berendezve, se szigetelve, csak pár matrac van a földön, mellettük laptopok, hősugárzó, a WC-ig pedig bujkálva lehet csak eljutni. Meglehetősen hangulatos kis hely, és olcsó is. De azért inkább nem élnék ott. Viszont ezen az éjszakán jól szórakoztunk. Az egyik srác beceneve - nem tudni, milyen okból kifolyólag - God, azaz Isten. Tehát azon a pénteken voltam Isten házában, ami Litvániában van. Lehet dohányozni és alkoholt is lehet fogyasztani, ne feledjétek!
Némi iszogatás, beszélgetés után előkerült egy gitár is. Pengettem egy kicsit, majd inkább a többiek akarták használni, így nekiálltak orosz dalokat énekelni hajnalig, amíg mindenki ki nem dőlt aludni.
Másnap, miután sikerült kicsit felfrissülnünk, várost nézni mentünk. Egész nap gyalogoltunk kisebb szünetekkel. Közben az idő egyre hidegebbre változott, szeles volt és csak olyan -10°C körül volt a hőmérséklet. Kezdve az óvárostól, ahol egy hegy tetején egy korábbi vár romjainak egy kilátójából szemlélhettük meg a csodálatos várost a folyóival, egészen az új városrész felhőkarcolóiig, majd végül a nemzeti galériánál kikötve mindent körbejártunk. Azzal is szembesültem, hogy a Marks and Spencer eredetileg nem csak ruhákat árul, hanem saját márkája alatt futó élelmiszerek is vannak a polcon. Például nagy adag, erős, reggeli fekete teát, ami azóta is segít felébredni reggelente.
Este a kanapé tulajának egy vacsorameghívásnak kellett eleget tennie, így az egész napi mászkálás után elő került a kérdés: maradunk vagy feltaláljuk magunkat a városban egy pár órán keresztül este? A másodikat választottuk, ugyanis kinéztünk magunknak egy jó kis jazz klubot a közelben, ahol be akartunk dobni pár sört. A helyet viszont szombat este zárva találtuk, így újabb néhány óra sétálgatás következett, ugyanis nem volt igazán hangulatunk egyik kocsmához, klubhoz, koncerthez sem. Végül billiárdoztunk egy órát, aztán visszamentünk éjjel kettő felé a lakásba. 18 kilométernél kevesebbet biztosan nem tettünk meg aznap.
Vasárnap reggel elköszöntünk a házigazdától, majd hátizsákkal a hátunkon Trakaiba vonatoztunk. Olyan 25 kilométerre Vilniustól fekszik ez a kis falu, ahol egy történelmi időkből hátramaradt erődítményt volt érdemes megnézni, amit tavak vesznek körül. Biztos vagyok benne, hogy nyáron egészen más élményt nyújt meglátogatni ezt a helyet, de melegben biztosan nem lehet megtapasztalni azt, amit mi megtehettünk. Ugyanis a legrövidebb út a tavakon keresztül vezetett. Vastagon be voltak fagyva, így csupán a hóval és a hideg széllel kellett megküzdenünk, amíg célba nem értünk. Amúgy igazán kellemes, napos időnk volt, végigjártuk az egész erődítmény minden termét, ahol különböző korokból voltak kiállítások, de a történelméről kérdezzétek inkább a wikipédiát.
Ezen az aranyos helyen sokan űztek téli sportot, sőt még siklórepültek, hószánoztak is a fagyott tavak haván. Lehet élvezni a hideg telet, ha igazán akarjuk. Napi sétánk után megkóstoltuk a helyi különlegességet, ami egy káposztával, vagy hússal, spenóttal töltött tésztaféle volt. Állítólag egy kis népcsoport sajátja ez, de Kirill szerint nagyon sok helyen eszik ezt Oroszországban.
Este már másik szállásadónkkal, a nagyon kedves és mosolygós szőke lánnyal és barátnőjével, valamint egy kanapészörfölésen megismert német haverjával söröztünk a fővárosban. A német hapsi meg is kérdezte, miután kiderült, honnan jöttem, hogy a rádióban már csak az időjárásról beszélnek nálunk? Bizony, a média törvénynek nem ez az első visszhangja külföldről, amit személyesen tapasztalok meg.
A lány egyetemétől nem messze, egy ijesztő lépcsőházzal megáldott, hűvös, de hangulatos lakásban ébredtünk másnap reggel hétkor a külvárosban. Mivel ő ment dolgozni, reggel nyolckor útra bocsátott minket, így elindultunk a művész negyedbe, ami az óváros mellett feküdt. Állítólag saját szabályaik is vannak, így szinte autonóm területként működnek. Ezen szabályok egyike a városrész bejáratánál volt olvasható a hídon, egy táblán: mosolyogni márpedig kötelező. Mi megpróbáltuk, mivel -20°C volt, ténylegesen arcunkra fagyhatott volna, de mivel nem tartották be a művészek sem, ezért mi sem vettük komolyan. Fel s alá bóklásztunk, mert minden zárva volt, majd sikerült belebotlanunk újra tamperei ismerőseinkbe, akik épp szuvenírt akartak vásárolni.
Túl sokáig nem élveztük a környéket, ezért inkább vásárolni indultunk, ugyanis Kirillnek cipőre, nekem pedig kesztyűre volt szükségem. Azonban nem jártunk sikerrel. De amúgy a plázákban miért nem árul senki normális kesztyűket? A speciális síkesztyűn kívül semmit sem találtam, nem tudom, hogyan öltözködnek a helyiek.
A sikertelenségek után délután visszautaztunk Kaunasba, ahol már nem maradt sok időnk, így inkább megvártuk a reptéri buszt a vasútállomás környékén. A repülőtéri kisboltban már drágább volt a sör, de még mindig olyan sokkal olcsóbb, mint Finnországban, hogy nem tudtunk ellenállni neki. A repülőn aludtunk, volt hely elfeküdni három ülésen is, és csak az idióta reklám ébresztett fel egyszer-egyszer. Sima út volt, és amikor Tamperében megláttam az automatában a szelet csokoládét 2€-ért, majd kifizettem a buszjegyért járó 4,3€-t, ami csak a belvárosig vitt el, éreztem, hogy újra otthon vagyok.
