Hosszú búcsúzkodás után beléptem Ferihegy 1-es termináljának Duty Free shopjainak rengetegébe. Minden tömve volt emberekkel, nem volt épp kellemes a hely. Egy órával később már a repülőhöz kiszállító buszon várakoztam, ami valamiért elég sokáig tartott, nem akart elindulni a jármű. Ebből persze a járat húsz perces késése is adódott. A fapados gép egyre lepusztultabb belülről, egyre kényelmetlenebb, látszik, hogy mindenen spórolnak. (Meg kell füzetni az olcsó jegyárért.) Azért aludtam egy kicsit, és hallgattam a finneket beszélgetni. Ha nem annyira figyelünk oda rájuk, tényleg úgy hangzik, mintha magyar beszélgetést hallanánk!

A repülőúton mindig a levegőbe emelkedés és a betoncsík újbóli megérintése a legfontosabb. Az előbbi azért, mert legkésőbb és legerősebben ekkor tudatosul bennem, hogy mennyi mindent hagyok a hátam mögött, és hogy már nincs visszaút, a második pedig azért, mert akkor már tudom, hogy el is érem a célomat. Még akkor is, ha a gép kicsit ferdén száll le, és a bal oldali kerekek korábban leérnek, és akkor eléggé furán rángatózik az egész berendezés egy röpke másodperc erejéig.

A turkui repülőtér viszont nagyon apró. Ilyen kicsin nem is voltam még! Kicsit lepattant raktárépület jellege van, műanyag székekkel (!), és egy piros kanapéval. A poggyászokat pedig egy egyenes görgősoron küldik be közénk, és ha nem visszük el onnan időben őket, akkor feltorlódik az egész sor és leáll a kiadás.

Amikor kiléptem a terminálból, meglepően enyhe idő fogadott, -2°C este 9 órakor. Vastag hótakaró mindenütt. Bebuszoztam a vásár térre (Kauppatori). Az emberek kicsit furcsának tűntek először, aztán a buszmegállóban leszólított egy egy kb. 20 éves srác és az anyukája. Kicsit dumáltunk, kérdezték, mit csinálok, és megemlítették, hogy ilyenkor buliznom kéne, de megnyugtattam őket, hogy nem ott fogom tölteni a megállóban az estét. Aztán elutaztam a szállásadóimhoz, akik egy nagyon kedves, fiatal kínai pár. Elvették a csomagomat, mindennel elláttak, és éjfélkor magukkal hívtak, hogy menjünk fel a közeli dombtetőre megnézni a belvárosi tűzijátékot. Onnan viszont nem csak azt láttuk, mert kb. minden ötödik ember rakétákat küldött fel az égbe, így körbenézve a dombról mindenhonnan gyönyörködhettem a fények és hangok játékában.

Szombaton bebuszoztam a belvárosba délután. Szállásadóim nem jöttek velem, mert vendéget vártak, amúgy körbemutattak volna mindent. De így is jól éreztem magam. Nem volt hideg, így elsétáltam a közeli székesegyházhoz (Turun tuomiokirkko), végigmentem a sétálóutcán, voltam a kikötőben és egy várnál, ami amúgy elég nagy csalódás volt számomra, végül a város közepén levő egyik dombot másztam meg, hogy onnan lehessen egy új képem a folyóról és a városról. Közben feltűnt, hogy ugyanúgy három betűt három szám követ a rendszámokon, mint otthon. 

Este egy tradícionális kínai vacsorát költöttünk el, ami nagyon ízlett, a levesből még repetáztam is. Aztán beavatott a srác egy projektjébe, aminek keretein belül üzentem is hét percben 10 évvel idősebb énemnek. Remélem, megkapom majd.