Tamperében is szörföztem egy éjszakát, egy nagyon kedves és beszédes lány fogadott be egy éjszakára. Adott is pár tippet a várossal kapcsolatban, hogy mit, hol érdemes intézni. Aztán sokat beszélgettünk még a történelemről. Oroszország árnyékában nem kellemes élniük, még mindig félnek a nagyhatalomtól. A viszonyt megfelelően jellemzi, hogy édesanyjától csak az általa tudott egy orosz kifejezést tanulta el: kezeket fel!

Finnországot sokan a pontossággal és a hatékonysággal jellemzik. Ehhez képest eddig egy információs előadás nem kezdődött el időben, sőt volt, aminek akkorra lett vége, amikor kezdődnie kellett volna. A hivalatokban való sorban állást pedig nem sikerült hétfőn két óra alá szorítani. Nos, ha ez a helyzet itt nem annyira pompás, akkor ez hogy mehet máshol?

Tehát hétfőn beköltöztem a koliba. Kívülről panelnak tűnik, belülről kicsit jobb, és nem is szelel annyira. Egy háromszobás lakás egyik szobája került a birtokomba. A nyomok arra utalnak, hogy más is lakik itt, de még az eltelt egy hét alatt sem sikerült velük megismerkednem. Az okok a következők lehetnek: 

• nagyon zárkózott finnek, és nem is esznek,
• nindzsák, akik mesterei a rejtőzködésnek, és megélnek néhány gramm romlott joghurton egy hétig,
• még otthon vannak a téli szünetben.

Mindenesetre kíváncsi vagyok rájuk, de tartok is tőlük. Ugyanis a nyomok a következők: cipők, ruhák, fürdőszobai felszerelések, pár kaja és rengeteg felszerelés a konyhában, valamint egy rakat szemét muslicákkal védve a mosogató mellett. A muslicákkal azonnal felvettem a harcot: szemét ki az erkélyre, nem baj, ha fagyoskodik. Takarítás. Porszívóval felszippantani őket. Törölközővel lecsapni őket. Csapda. Így egy hét alatt sikerült drasztikusan lecsökkenteni számukat, már talán csak kettő van. Vagy a nindzsák visszahívták őket. Vagy ők (voltak) a lakótársaim.

Az orientációs hét lényege, hogy rengeteg információt próbáljanak belenyomni a fejünkbe teljesen reménytelenül, ismerkedjünk kicsit a kúltúrával, meg egymással, a kocsmákkal és az árakkal. Uhh. A kultúrával való ismerkedés a helyi ESN (Erasmus Student Network) segítségével kezdődött, Jackass-t néztünk finn módra. Elég eszementek. De ez ugye nem általános. Viszont egy későbbi beszélgetés során kiderült, hogy a felét egyetemi közösségépítő eseményekből merítették. Állatok. A kocsmákban fél liter sört meg nem lehet kapni 2,9 EUR alatt, és amúgy is minden nagyon drága. 

Közben igyekszem kihasználni a lehetőséget, hogy minél több kapcsolatot hozzak létre a többiekkel, mielőtt még kialakulnak a csoportok. Ennek egyik állomása az volt, hogy két orosszal és egy némettel iszogattunk itt a konyhában, és már megint előkerült a történelem, a történelmi filmek, a háborúk. A helyzet odáig fajult, hogy elhangzott a ruszki csaj szájából a következő:

- Lájkolom Lenint.

Elég sok nemzetiség vesz körül: nagyorrú franciák, kerekarcú ázsiaiak, magyarok, mosolygós osztrákok, németes németek, laza amcsik és kanadaiak, még lazább mexikóiak, barátságos csehek és lengyelek. Haverkodunk, szinte minden este nálam gyűlünk, kártyázunk, filmezünk, bemelegítünk buli előtt, vagy kimegyünk hócsatázni. Mert abból van elég. Szinte minden nap esik, és teherautókkal szállítják el azt, ami már nem fér el a város hallgatók által feltöltött gettónegyedében.

Eddig a leghidegebb -24°C volt. Az már nem játék. A legmelegebb pedig most van, 1°C. Olvad. A köhögésem felszakadozik. Pocsék érzés. Más jellegű "túlélési" stratégiára van itt szükség, ahol mindenért fizetni kell és mindenért sokat kell fizetni; ez más, mint Libanon.

Származási hely: Finland, Tampere